Néha azt gondolom, hogy az életem egy hatalmas játszótér. Felülök az érzelmeim hintájára, aztán egyszer fent és egyszer lent… egyszer megérintem az eget, másszor a földre marok. Aztán ha úgy tartja kedvem, ha fent vagyok, kiugrok és repülök…na akkor vagyok a legboldogabb. Lehet akkor a legkockázatosabb, de ha nem teszem, sosem tudom meg, hogy milyen édes a pillanat. Azóta tudom, hogy igenis érezhetek pár másodpercet is végtelennek, és hogy igenis lehet szárnyak nélkül is repülni. Persze a törvényeknek itt is törvénynek kell lennie, ha véget ér a repülés, akkor jön a talaj, a puffanás. Ilyen az élet sajnos nem lehetünk mindig fent. Csak rajtunk múlik, mennyire vagyunk vakmerőek és visszaszaladunk-e a hintára. Én mindig ezt teszem, nem érdekel mennyi karcolás van már rajtam, újra és újra meg akarom próbálni. Enyém az egész játszótér és nem érdekel, ha rosszallóan néznek rám, amiért túl vadul és merészen játszom. Amit pedig a legjobban imádok, ha valaki mögém áll és löki a hintámat velem kacag és amikor esnék odaszalad és elkap. Nem sok ilyen játszótársam van, de nem is kell sok, meg amúgy is nyitva hagytam a kerítés kaput, aki akar, az úgyis bejön játszani, aki meg nem az lemarad egy hatalmas és örömteli játékról…